Az állami egészségügyben soha nem látott változások szele fúj.
Merre tovább, egészségügy?
Az egészségügyi dolgozók jogállásának változása, a hálapénz kivezetése és az egészségügyi dolgozók bérrendezése után a betöltetlen háziorvosi praxisok megoldására az alapellátási körzethatárok módosítása, a háziorvosi ügyelet átszervezése, melyben az OMSZ is szerepet kap, az orvosok és szakdolgozók átvezénylése, az önkormányzati működtetésű egészségügyi intézmények állami irányítás (és finanszírozás) alá helyezése, az egészségügyi ellátás centralizálása, a Nemzeti Laboratóriumok létrehozása mind az egészégügy átszervezését, de inkább újjáépítését szolgálja.
A rendszerváltás óta komolyabb egészségügyi reform nem történt. Lepusztult infrastruktúra, decentralizált szervezetlen egészségügyi ellátás, elvándorlás és csökkenő páciens elégedettség jellemezi a rendszert. Mivel az egészégügyi reformok fokozatosan, évek alatt fogják éreztetni hatásukat, nem csoda, hogy az elmúlt 32 évben egyik kormány sem nyúlt az ágazathoz. Az egészégügyi ellátás legnagyobb problémája a világon mindenhol az, hogy egyre többe kerül és egyre kevesebben finanszírozzák.
Ennek okai az egészégügyi technológia egyre magasabb színvonala, ami egyre drágább és főleg a fejlett nyugati társadalmakra jellemző elöregedés okozta finanszírozási problémák. Mivel több befizető nem lesz, több egészségbiztosítási díjat pedig nem nagyon lehet beszedni, a működés centralizálása lehet a kiút a problémából. Ez viszont a szektor minden résztvevőjének fájni fog. Tudomásul kell venni, hogy az egészségügyi ellátás résztvevőinek nincs közös érdeke. Az állami és a helyi politika, a rendszer szakdolgozói és üzemeltetői valamint az ellátást igénybe vevők mind más erővonalak mentén koncentrálódnak.
A vezetés működtetni akarja, az orvosok és szakdolgozók nem akarnak belerokkanni az alulfizetett túlmunkába, a betegek pedig magas szintű ellátást várnak el az egészségügytől. Ennek egyik megoldása lenne az ellátás racionalizálása (korlátozása) és az egészségügyi járulékok növelése. Ezt a két póluson elhelyezkedő állam és a páciens sem szeretné az érthető következmények miatt. A másik, humánusabb út az egészségügyi ellátás centralizálása, a tartalék kapacitások kiaknázása és a pazarlás megszüntetése. Ez is fájni fog mindenkinek de kevésbé, mint az előző. Talán ennek első lépései a cikk elején felsorolt intézkedések.
Számos még elvégzendő feladat áll előttünk: legyen végre egységes egészségügyi adatbázis országosan. Minden egészségügyi intézmény más informatikai programot használ, egymással nem kompatibilisek. (Talán az EESZT ezt részben megoldja.) Ezzel összefüggésben egy közös adatbázis révén a társadalombiztosítás szigorúbban tudja ellenőrizni az ellátót, de az ellátottat is pl. a külföldi magánbiztosítóknál alkalmazott rendszerekhez hasonlóan. A betegutak pontos meghatározása, az alapellátás, a járóbeteg szakellátás, a fekvőbeteg ellátás és a regionális-országos centrumok feladatkörének pontos meghatározása mellett a teljesítmény ellenőrzése. A plafont jelentő teljesítmény volumen korlát mellett a padlót jelentő elvárt minimális teljesítmény bevezetése és ellenőrzése.
Mindezeket a finanszírozáshoz hasonlóan központilag, nem pedig helyi vagy regionális szinten megszervezve. Most ne térjünk ki az országos, központi beszerzések adta jelentős alkupozícióból származó előnyökre. (10 millió fecskendőt olcsóbban lehet beszerezni százezernél). A fent részletezett okok miatt sürgető az egészségügy reformja. Ha megtesszük, hosszú távon jobb ellátásban lesz részünk, ha nem akkor tovább fog romlani a színvonal, de ezen a rögös úton minden résztvevőnek végig kell mennie, egyébként nem fog sikerülni.
Dr. Binó Brúnó
szülész-nőgyógyász szakorvos
